Néha jönnek olyan időszakok, amikor egy-egy (vagy hardcore szinten egyszerre több) életterületen nem találom a helyem, nem találom magam. Valami (semmi) nincs rendben. Elindulok felkutatni: le a mélyére, a magam poklába, hogy aztán dudás lehessek, amikor kijövök.

Egy ilyen időszak áll mögöttem (vagy legalábbis a végéhez látszik közeledni), ami nagyjából minden életterületemet érintette/érinti.

Maga a folyamat olyan, mint egy alagút. Amikor elindulok, még látok: mögöttem beszűrődik a fény, hiszen tudom, miért indultam befelé. Egy darabig kísér még, de egyre halványodik – egy ponton pedig eltűnik. Teljesen sötét van, semmit nem látok. Sötétebb már nem lehet. A kérdés az, hogy milyen hosszú ez az alagút: néhány méter vagy kilométereket kell megtenni?

Csak a hitem visz előre, az a tudás, hogy végén fény VAN – nem csak lesz, ott VAN a végén.

A sötét a legkisebb gond. Horgok akadnak belém, ahogy megyek előre, amik letépik mindazt, ami már nem én vagyok, mindent, amit nem akarok tovább cipelni. Mivel máshogy nem ment a letétel, itt a spirituális mezoterápia: felsért és vérzek, fáj is nagyon. Már nagyon nehéz hinni abban, hogy valóban ott a fény a végén, van kiút. /És pont ez a mezoterápia lényege: sokkal szebb lesz utána a bőr. De hozhatok példát az edzés világából is (mivel a kozmetika nem pont a szakterületem): eredmény azért lesz, mert az izmok terhelése során mikrosérülések keletkeznek (ha túltolod, akkor „igaziak” is – úgyhogy csak ésszel!), azokat kijavítja a szervezet és megerősíti azt a területet, hogy legközelebb könnyebben ellenálljon./

Szóval sötét van, hámlik le, ami nem vagyok, és gyakorlatilag egyedül vagyok. Illetve nem teljesen. Van egy-egy frissítő pont (maratonon is van végülis), ahol egy-egy igaz társ rámnéz egy pici lukon át: halványan látom a fényét, tudom, hogy velem van és kint kísér. Megtart a gondolataiban és az imáiban, hogy lehetőleg gyorsabban eljussak a végére. Néha mond is valamit, amiből lehet, hogy csak foszlányokat hallok, azokat is visszhangosan. Ő látja a fényem, amit én nem.

Indulok tovább. A horgok sűrűsödnek. Leszedik a tévhiteimet, leszedik a hozott mintákat, amik rámrakódtak, leszedik az álarcaimat, a páncéljaimat. Mindent leszednek. Néha úgy érzem magam, mint egy kagyló, aminek összetört a héja. Ugyanilyen sérülékeny a lelkem, ha nincsenek rajta a félelmek ellensúlyozására felépített védelmi vonalak. Miért jöttem be az alagútba (a csőbe ;)) mégis? Mert nem félelemben akarok élni, hanem szeretetben. Szóval mindennek mennie kell, amit már levethetek.

És egyszercsak, amikor már valóba feladom (FEL!), akkor valami elindul. Akkor meglátom a fényt: a saját fényemet, önmagamat, hogy ki vagyok valójában. Fény vagyok. Újra tudom, hogy fény vagyok, mindig is fény voltam, de beburkolt a félelem, a hitetlenség, a gyűlölet, a reménytelenség, a hiány. Én magam vagyok a fény a saját alagutam végén.

Ha úgy érzed, van egy alagút, ahová be kellene lépned, tedd meg: ott leszel a végén teljes ragyogásodban.